Mátyás Gábor szentszéki tanácsost, zeteváraljai római katolikus lelkészt sokan ismerik a Székelyföldön és külföldön egyaránt. A falu első plébánosa nemcsak az oltárnál szolgál, hanem kiválóan, nagy szakértelemmel üzemelteti az Alleluja panziót is. Hogy nehogy véletlenül unalmasan teljenek a napjai, elhatározta, hogy felújíttatja, kibővítteti az általa épített templomot, mert időnként nem férnek benne a hívek. Eddigi életútjáról, hétköznapjairól és terveiről beszélgettünk Gábor atyával.
A mi családunkban a papi hivatásnak nem volt közvetlenül hagyománya. Gyakorló római katolikusok voltunk, vagyunk, de pap rokonunk nem volt. Tamás József segédpüspök úr, aki Csíkmadéfalván született, s ott is gyermekeskedett, a mi falunkban tartotta az első miséjét. Ministráns gyermekként nekem az volt a feladatom, hogy a miseruháját levigyem a lakásuktól a templomig. Ahogy nagyon ovatosan vittem magammal azt a ruhát, vigyázva, nehogy összegyűrjem, nagyon megetszett nekem. Akkor fordult meg először a fejemben, hogy milyen jó lenne, ha elmennék én is Gyulafehérvárra, hogy elvégezzem ott a középiskolát és majd a teológiát is, hogy aztán pap legyek. Nyolcadik osztály elején ugyanis én még villanyszerelő szerettem volna lenni. Úgyhogy 1968 őszén elmentem a kántoriskolába, ami tudvalevőleg a líceumnak felelt meg akkor is. Gyulafehérváron négy évet jártam a római-katolikus középiskolába, majd hat esztendőt a teológiára. 1978. június 18-án szenteltek pappá tizennyolcad magammal, és június 25-én tartottam az első szentmisémet Madéfalván…
Első állomásom Sepsiszentgyörgy volt; ott egy évet segédlelkészként dolgoztam, majd áthelyeztek Zetelakára, ahol hat esztendeig szolgáltam káplánként a filiákban és a máterben, dr. Hadnagy János esperes-plébános mellett.
– Milyen volt akkortájt a falu?
– Akkor még Zeteváralját nem nevezhettük fejlődő településnek. Minden hónap első vasárnapján miséztem itt, szekérrel hoztak fel. Ahol a mostani templom van, annak a hátsó részében volt egy szoba. Egy nagyon gyenge, rozoga, penészes helyiség. Szóltam az embereknek, hogy nem jó, ha ilyen állapotban van ez a terem, s egy kicsit javítani kellene rajta, jó lenne templomossá tenni.
Próbálkoztak is a hívek a javítgatással, de, bizony, mégiscsak olyan volt, hogy beesett az eső, tartani kellett az ernyőt, hogy ne csorogjon a víz a nyakunkba. Be sem fértek az emberek, úgyhogy sokan emiatt nem jöttek el a misékre, kihangosításról pedig akkor szó sem lehetett. A nagyon idősek, s azok jártak, a gyermekek, akik elsőáldozók szerettek volna lenni. Ráadásul az emberek akkortájt itt nagyon hittek a kommunizmus erejében és jövőjében.
– Pedig nem is volt itt kollektív-gazdaság…
– Valóban nem volt. Az emberek elég szegények voltak, s talán épp ezért, nagyon bíztak a kommunizmusban.
– Zetelakán volt a plébánia. A mindenkori káplánnak kellett bejárnia a szomszédos leányegyházközségeket…
– Zeteváralja akkor filia volt, és idetartozott Ivó és Sikaszó is. Egyik vasárnap Sikaszóban, a másik vasárnap Ivóban miséztem, délelőtt, délután Zeteváralján. Havonta egy vasárnap nem mentem ki, hanem lent maradtam Zetelakán.
Januárban a házszentelések miatt nem jártam misézni, júliusban pedig hol én pihentem, hol pedig az esperes úr ment szabadságra. Öt év telt így el. Aztán a híveim elmentek Gyulafehérvárra, s kérvényezték, hogy oldják meg a helyzetet, legyen Zeteváralja külön egyházközség. Úgyhogy 1985. augusztus 1-étől vagyok itt az önálló plébánián.
– Ha már önálló plébániává lettek, akkor szükség volt igazi templomra is. Abban a rendszerben ez szinte kivitelezhetetlen volt…
– Semmi sem lehetetlen, csak hit kell hozzá és elhivatottság. Hamarosan hozzáfogtunk az építkezéshez. Nagyon csendben, nem kürtöltük erősen, hogy mivel foglalkozunk, s keresztet sem tettünk az épületre. Hívogattak ugyan a rendőrségre, írattak velem ilyen-olyan papírokat, de hála Istennek megúsztam, nem lett következménye ennek a hatósági érdeklődésnek. 1988. január 1-től kaptuk meg aztán Bukarestben, az akkori Vallásügyi Osztálytól a működési engedélyt.
A fennmaradás feltétele volt, hogy Libánt is idecsatolják, mert akkor Gyergyóújfaluban egy idős pap szolgált, aki az ottani szolgálatot nem tudta volna elvégezni. Én fiatal voltam, kerékpárral át tudtam menni, úgyhogy szívesen vállaltam. Télen csúszós volt az út, el is vetett párszor a bicikli, de azért csak eljutottam a híveimhez. Jól haladtak a dolgok. Mindhárom filiában kisebb templom épült a szükségleteknek megfelelően. Mindenütt harang szól, villamosítva vannak az épületeink, és van bennük valamilyen fűtés.
Ezt a zeteváraljai templomot, amit akkor fejeztünk be, most elbontjuk, legalábbis megnyitjuk a keleti falát, és 100 négyzetméterrel megnagyobbítjuk. Május 4.és 11. között bontunk (időközben a munkálatok napra pontosan elkezdődtek és le is zajlottak – a Szerk.), az érdemi munkát ezt követően kezdjük és szeptember közepére szeretnénk befejezni. Optimisták vagyunk, pedig még a fűtésrendszerre kért támogatási pályázatunkat el sem bírálták Bukarestben, ahol, ha jól emlékszem 849 kérvény sorakozik a miénk előtt. Központi és padlófűtésre gondoltam, mert a belvilág 9 m magas lesz, s egy nagyobb kazánnal meg tudnánk oldani a kifűtését. Csak ez a tétel mintegy százezer lejbe fog kerülni. Három vállalkozást kerestünk a munkálatokhoz. Külön cég fogja végezni az alapozást, a falazást és vakolást, egy másik alakítja ki a tetőteret és a megvilágítást, egy harmadik pedig elvégzi a szükséges famunkákat és a fával történő burkolást…
Erre a nagyobb méretű templomra szükség lesz, mert most húsvétkor is sokan kint kényszerültek állni, s jelentősebbbb ünnepek, búcsúk alkalmával ugyancsak tapasztalható ez a jelenség. Illendő, hogy méltó körülmények közt fogadjuk a híveket.
– Milyennek látja manapság Zeteváralját? Kívülről jól mutatkoznak a gyarapodás jelei, sok új épületet, vállalkozást látni. Gazdasági változások látszanak körvonalazódni. A népesség száma is neövekszik?
– Most 821 a lélekszám a máterben, a filiákkal együtt pedig 1254 fő… Érdekes jelenséget tapasztalhatunk az utóbbi években: a Ceauşescu-világban sokan elköltöztek, Székelyudvarhelyre, Csíkba, de másfelé is, most azonban egyre többen jönnek vissza nyugdíjasként, sőt a gyermekeik is visszatelepednek.
Itt nincsen munkanélküliség, mert a helyben működő faipar és az idegenforgalom foglalkoztatja az aktív korosztályt. Zetelakáról is jöttek fel családok. Ezt jól példázza az a tény is, hogy az egyháztanácsosok közül négyen onnan kerültek a faluba, valamikor ott a tanítványaim, a ministránsaim voltak…
– Történtek-e betelepülések más vallásúak köréből?
– Nem jellemző. Néhány kedeves protestáns, református atyánkfia él ugyan a környékünkön, de jó tudni, hogy a római katolikusok aránya itt nagyon magas, majdhogynem százszázalékos. Sajnos, találni egy-két jehovista családot a filiákban és a faluban is. Amikor a gát épült, annak a kivitelezője építtetett ide szolgálati lakásokat, gátas blokkot, ahogy a köznyelvben hívják. Akkortájt görögkeletiek, románok is jöttek, de már rég elköltöztek. Az egykori építkezés szolgálati tömbjei időközben fölöslegessé váltak. A terület a református egyházé, az épületek pedig tudtommal a községi tanács adminisztrációjába kerültek.
Úgy tudom, hogy ma már csak négy család lakik ott, akik gyergyóújfalusiak, oda bármikor vissza tudnak ők menni. Ezeket az épületeket el akarják bontani. Nagy szimpátiával figyelem a református testvérek terveit, hiszen üdülőtelepet szeretnének ott létrehozni. Munkahelyeket teremthetnek, növelhetik a falu gazdasági kapacitását, s ha turizmusra térnek át, akkor azzal a jóhírünket öregbítik. Jó ötlet ez, de szerintem megfontolandó lenne, hogy nem gazdaságosabb-e a meglévő tömbház átalakítása…
– Ha már érintettük a turizmust, akkor beszélhetünk is róla, hiszen a tisztelendő úr ennek egyik motorja…
– A falunak van jövője, s az egyrészt az idegenforgalomnak köszönhető. Vannak itt komoly véndéglátósok, de házaknál is zajlik a vendégfogadás. Ma már nem jellemző, hogy sokan járnának ki Magyarországra vagy Nyugatra. Az az idő lejárt. A faipar itthon is képes foglalkoztatni a férfi munkaerőt.
Ma már szervezetten viszik ki az itteni vállalkozók a munkásaikat, olyan munkákat végeznek Svájcban, Ausztriában, Németországban is, amelyeket maguk vállalnak el, s maguk gyártják le a szükséges faszerkezeteket és a bútorzatot. És mintha kialakulóban lenne egy újfajta, a réginél modernebb és hatékonyabb mezőgazdaság is…
– Honnan van a tisztelendő úrnak ez a másik foglalkozása, hiszen kiváló vendéglátós vállalkozó? Ez is egyfajta szenvedélyből, hivatás- vagy küldetéstudatból származik?
– Én fiatal koromban is szerettem kirándulni. Sok pénzem azonban soha nem volt, s mindig a szálláson igyekeztem sporolni. Járogattam Magyarországra, meg az egykori Csehszlovákiába, Németországba, és mindig az olcsó, falusi szobákat kerestem. Megtetszettek az ottani vendéglátási formák. Amikor lehetőség kínálkozott a rendszerváltás után az ilyen jellegű foglalatosságokra, elhatároztam, hogy én is kipróbálom. Első vendégeim az esztergomi ferneces gimnázium egyik osztályának tanulói voltak.
Egy szerzetes pap-kolléga vezette. Ők még a Nagyküküllőben mosakodtak… Minden bevételt befektettem, próbáltam civilizáltabb körülményeket teremteni. Akik akkoriban jöttek, nem a kényelemre vágytak, hanem az élményre. Sokat fejlődtünk, de az amit én ajánlok és biztosítok, az a légkör minden bizonnyal egyedi, hiszen a vendéglátás a templom környezetében zajlik, a férfi és a női vendégszobák tulajdonképpen a plébánia „meghosszabbításában” helyezkednek el. Nincsenek ugyan külön fürdőszobáink, de a vendégek így is elfogadják, s maguk is hozzájárulnak a jó hangulat kialakulásához és a pillanatnyi közösségi szellem megteremtéséhez… Nem befolyásol a templomfelújítás, Pünkösdre így is telt ház van. Egy tizenöt éve visszajáró társaság ez. Ők úgy jönnek, mintha hazajönnének. Amíg én itt leszek, ez a csoport a pünkösdi zarándoklatkor mindig ide fog jönni…
– Hogy képzeli el a jövőjét?
– Mivel nekem különleges érzékem van a vendéglátáshoz, mindig éreztem, hogy belőlem ennek a plusznak, ennek a többletnek is elő kell bukkannia. A vendéget fogadónak meg kell ajándékoznia az őt meglátogatót, időt kell szánnia rá, enni kell vele, s koccintani is, meghallgatni búját-baját. A vendéget baráttá kell tenni, hogy a későbbiekben is jó kedvvel és szeretettel emlékezzen a találkozásra… Én még Hongkogban, a Viktória-csúcson is találkoztam olyan volt vendégemmel, aki a nevetésemről ismert meg. Magyarországon 159 polgármester és alpolgármester ismerősöm van, s ez is sokat jelent, hiszen ők továbbadják, továbbmondják az itt látottakat. Úgy látom, a határidőnaplót nézegetve, hogy a nyári szezon kicsivel jobb lesz, mint a tavalyi, szép számban vannak foglalások. Ez jól is jön, mert van ahova tenni a pénzt…
Még két évem van a hivatalos nyugdíj-korhatárig. Én addig mindenképp szeretném ellátni a plébánosi teendőket és a vendéglátó cég üzemeltetését. Az Alleluja panzió, mint vállalkozás, az én nevemre szól. Ha feljebbvalóim és a Jóisten is úgy akarja, még maradnék a helyemen itt tovább is, mindaddig, amíg az egészségem engedi. Ha sikerül, akkor kinevelek egy utódot, aki mind a két intézményt képes lesz megfelelő szinten működtetni. Ha véletlenül nem sikerül a nyilvános vendéglátást fenntartani, akkor is kiválóan alkalmas lesz lelkigyakorlatos célokra, de ha azt nézzük, hogy négy magyarországi testvértelepülésünk van, akkor már az ottaniak üdültetése is megfelelő alapot jelenthet a fennmaradásra. Azonban, ha lehet, még maradok egy ideig… A római katolikus egyházban a világi papok hetvenöt éves korukig dolgozhatnak, ezt követően vissza kell vonulniuk. Ki tudja, csak a Jóisten a megmondhatója annak, hogy mennyi időm van még e helyen és idelent a földön… Bízom benne, hogy lesz még pár termékeny esztendőm. Meghalni is itt szeretnék. Azt akarom, hogy itt boruljon majd rám a hant, ide temessenek, s hogy tetteimre és a mosolyomra emlékezzenek majd szeretett híveim és egykori kedves vendégeim.
Simó Márton
eloszekelyfold.wordpress.com 