Idestova másfél évszázada tart a székelyföldi “népességfölösleg” kiáramlása az ország és a világ más tájai felé. Ez csak a modern népvándorlás, hiszen a középkorban is gyakori volt a lakhelyváltoztatás. Olykor a politikai konjunktúra, máskor a létbiztonság késztette a székelyföldi embereket a szülőföld elhagyására.
Székelyeket államilag szervezett formában is telepítettek az Osztrák-Magyar Monarchia idején más vidékekre, hogy javítsák a nemzetiségi arányokat. Így kerültek a mai Szerbiába az al-dunai székelyek.
A második világháború idején is történt telepítés, amikor a madéfalvi veszedelem (1764. január 7.) következtében, a kényszersorozás elől Bukovinába menekült székelyeket költöztették Bácskába, ám az kevésbé volt sikeres, hiszen pár év múltán onnan menekülniük kellett, Tolnába kerültek a svábok helyébe, illetve szétszóródtak a mai maradék-Magyarországon.
Az 1950-es években, majd a kollektivizálás befejezésekor (1962 tavaszán) székely fiatalok önként választották a városi életformát Brassóban, Vajdahunyadon, Kolozsváron, Temesváron, Aradon és Nagyváradon, illetve Bukarestben is, hiszen a gyengén iparosított Székelyföldön (akkor Maros Magyar Autonóm Tartomány) kevés volt az állami munkalehetőség, kevés volt a nagyvállalat. Ezt a generációt a székelység majdnem teljes egészében elveszítette. Igen kevesen tartják ma a kapcsolatot szülőföldjükkel, a második, illetve a harmadik nemzedéknél a nyelv- és kultúravesztés is megtörtént, vagy éppen napjainkban zajlik.
Több olyan próbálkozás is történt a közelmúltban, amely megpróbálja feltérképezni a mai Maros, Hargita és Kovászna megyében élőket és az onnan eltávozottakat. Jó tudni erről a kezdeményezésről, amelyet Csala Dénes indított!
Simó Márton
eloszekelyfold.wordpress.com 